Tipikus iskolapéldája annak, amikor elkezdünk forgatni egy tinihorrort, majd a végén próbálunk bele mondanivalót csempészni, koncepció nélkül.

Mandy Lane a középsuli kedvence, a fiúk nagy kihívása. A visszahúzódó Mandy senkit nem enged közel magához, pedig magas, szőke, nagy dudák, stb. Egy buli alkalmával azonban elkezdenek hullani körülötte a pasik és a csajok is.

A film nem is próbálja véka alá rejteni, hogy ki a gyilkos, inkább arra számítunk, hogy van még valami a film végén ... kell, hogy legyen. Van is, de az messze nem a megnyugtató kategória. Sőt, kifejezetten a WTF jut róla eszembe. Amellett sem érdemes elmenni szó nélkül, hogy a filmnek nulla hangulata van. A valódi lúzereket szivatják a magukat nagymenőnek gondoló lúzerek. Ez azonban nem az üzenet része, csak rosszul van megvalósítva a film. Vér szinte egyáltalán nincs benne, színészi alakításról is nehéz beszélni ... szerintem holnap reggelre az egészet elfelejtem.

Sam Raimi jó úton halad, hogy shyamalani mélységbe taszítsa saját magát. Oké, hogy a Pókember-filmek sem az öröklétnek szóltak, de ha neki ez a fogalma a horrorról is, akkor komoly gondok vannak felé.

A sztori lényege, hogy egy banki előadót megátkoz egy magyarul beszélő(!) cigányasszony. Innentől persze felpörögnek az események, látomások, jön a Lamia, hogy elvigye a lány lelkét, stb.

Raimi filmje egy vásári bóvli csörömpölő fazekakkal, függöny mögül előugró öregasszonnyal, kacsintó tortával, beszélő kecskével (a képen), kifejezetten zavarbaejtő pillanatokkal. A sztorit már száz és száz korábbi filmben láttuk a nyolcvanas évektől napjaink direct-to-DVD kiadványaiig, ezért sem értem miért kellett ehhez Raimi, amikor ezt kisebb büdzséből is kihozza bárki, ugyanezen a szinvonalon? De ha már itt van, ez a film lehetne vagy ijesztő, vagy komikus (mint anno az Evil Dead). De egyik sem, helyette pontról pontra kiszámítható és mondom ezt annak fényében, hogy egy órával korábban végeztem a Zone of the Deaddel, teát ha egy nüansznyi értelem szorult volna a Pokolba taszítvába, már értékeltem volna. Az a helyzet, hogy nagyon komoly veszély fenyegeti a World of Warcraft mozifilmet, amennyiben Raimi nem szedi össze magát.

A szintaxis ellenére ez nem egy Romero film, hanem egy szerb szar.

Egy igazi zéró eredetiséget, nulla büdzsét, cserébe szánalmasan elcseszett párbeszédeket, B-akciófilmeket idéző karaktereket és a ronggyá rángatott kamera miatt alig kivehető zombikat kapunk az életünkből rááldozott kábé 2 óráért. Emellett a készítők nyílván nem hallottak olyanról, hogy világítás, mert gyakorlatilag nem is használnak olyat. Sokszor a háttérelemként funkcionáló pázstafényeknek közönhető, hogy az éjszakai jelenetekben látunk valamit, viszont amikor a néger ügynök este a fekete kocsiban dumál csak fel-felvillanó fehér fogsorokból tudjuk, hogy a képernyő még be van kapcsolva. A legalja azonban, hogy a színészek angolul akarták rögzíteni a filmet (nemzetközi piacra, ezt?) ennek köszönhetően fülbántó szerb akcentussal beszél mindenki. Semmi emlékezetest nem tartogat a Zone of the Dead, felejthető az egész.

Wow, sikerült belefutnom egy J-horrorba, aminek nemcsak bizarr a hangulata, de tökéletesen eurokonform a sztori is.

Van itt generációkon átívelő átok, meg mindenféle csürcsavar, a végkifejlet pedig, hogy aki csélcsap, azt idővel elnyeli a tó. Tökjó film volt a Kísértetjárás. Nehéz lenne összegezni, hogy miről szólt, pedig a sztori teljesen követhető, jól felépített és a maga módján feszült. Aki teheti adjon neki egy esélyt és ne riassza el, hogy olyan, mintha egy színházi darabot látnánk.

A Hibrid kifejezetten jó film, ha az ember hagyja magában ülepedni és nem közvetlenül utána alkot véleményt. Félő, hogy akkor nem jön át az üzenet...

A film egy klónozó pár életét követi nyomon, akik egy nap valamilyen genetikai keresztezés kapcsán létrehoznak egy különös lényt, ami félig ember, félig valami más. A feltűnően gyorsan fejlődő Dren tárolása egyre komolyabb kihívást jelent, főleg, hogy a munkaadó is elkezd gyanakodni az illegális klónozásra.

A Hibrid jó film, felhívja a figyelmet a klónozás veszélyeire és kegyetlenül bemutatja a velejáró borzalmakat. A keresztezések során létrejött, életképtelen, szerencsétlen mutánsokat, akiket aztán selejt-felhanggal elgázosítanak, hogy a kamrájukban megfulladjanak - eléggé felzaklató képsorok. A jelenségről talán azért sem árt (ismét) beszélni, mert napjainkban a klónozás egyre kevesebb figyelmet kap, holott a benne rejlő veszélyek továbbra is aktuálisak.
A Hibrid hibája viszont, hogy mint film nem igazán jó. Egyrészt ez nem horror, hanem sci-fi thriller, hiába sugall mást az R-rated besorolás. A másik gond, hogy a karakterek rosszul lettek megalkotva. A film üzenetét tekintve sokat ront az objektivitáson, hogy Clive (Adrien Brody) és Elsa (Sarah Polley) figurája egyszerűen idegesítő lett. Nemcsak azt nem hisszük el nekik, hogy szeretik egymást, de azt sem, hogy a munkájukhoz értenek. Arról nem is beszélve, hogy mindketten látványosan lelkibetegek, Elsa még idegroncs is. Emellett a film utolsó kábé fél órája teljesen felesleges. A mutáció ekkorra már átmegy B-horroros megoldásokba és az ember kezdi elveszteni a kapcsolatát nem csak a sztorival, de magával a filmmel is.

Ettől függetlenül időről időre nem árt emlékeztetni az embereket arra milyen veszélyeket rejt magában ez az ipar, de hasonló témában a Légy azért jobb volt.

Avagy, a Vizsga, amiről Elvis egy sora ugrik be: a little less conversation, a little more action.

Mindenki sulijában voltak ügyeletes menő gyerekek. Ha igen, akkor voltak lúzerek is, esetleg olyanok, akiket folyamtosan megaláztak a szünetben, néha még az órákon, orruk alá dörgölték mekkora senkik is ők valójában. Lúzereink azonban horroron cseperedett „nördök”, akikben elpattan a cérna és egy házibuliba meghívják minden ellenségüket, majd megkezdődik a leszámolás...

A film sajátosan épül fel. A játékidő első fél órájában felhalmoz annyi indulatot és ellenszenvet a nézőben, amitől a készítők azt remélik, hogy elhajtja a hátralevő egy órát. Sajnos azonban nem. Ennek legfőbb oka, hogy a The Final kicsit túl van magyarázva, túl komolyan veszi magát és kicsit klisés is. Az üzenet pedig megvan, a történet kifejezetten jó, a színészek kitesznek magukért, a feszültség paradox módon mégis pont a kínzásos jeleneteknél hiányzik. Sőt, habár sok esetben felszisszenünk, de őszinténszólva nehéz elhinni, hogyha egy csoport eljut odáig, hogy kitervel egy ilyen akciót, akkor beéri annyival, hogy akupunktúrás tűket szurkál valaki nyakába, ráadásul túl sokat pofáznak benne a feldúlt, indulatos lúzerek. Kicsit klisés a „megszólal a lelkiismeret” szál és az ex-katona szomszéd is. Jó film lehetett volna a The Final, ha ezek az apróságok nem húzzák le...

A thrillerek egyik alfaja lehetne a mostohathriller. A mostohatesó/mama/apa filmek zömmel ugyanarra vannak kihegyezve. Jön a mostoha, jófejnek tűnik, ám a dolgok fokozatosan rombadőlnek, mire kiderül, hogy a delikvens a Sátán(fia), vagy éppen négy államban körözött sorozatgyilkos. Ezzel nem is lenne baj, ha nem mindegyik erről szólna...

A Stepfather nyitójelenete egyszerűen zseniális. A mostoha killerek amerikai pszichója. Komolyan, reménykeltő! Aztán ahogy látjuk hogyan édesgeti be magát a következő családhoz, kötelező feszültség, kötelező felmerülő gyanú, elhalgattatott szomszég, PG-13 tálalás, rájövünk, hogy ez ugyanaz a film, amit már előtte százszor láttunk. Igazunk is van, ez ugyanis nemcsak klisés, de a ’87 Stepfather remakeje.

Az a baj a Kés/Alattból megismert Dylan Walsh játéka az egyetlen ami meggyőző és nem csak azért, mert ő a főszereplő - mindenki más tipikusan kliséfigura. A gyerekeit féltő, de azért fülig szerelmes anyuka, a fenntartásokkal szurkoló barátok, a három gyerek közül csak egy kapott szövegkönyvet, az igazi apa igazi kötelező seggfej, stb. Emellett ahogy halad előre a film tudjuk, hogy itt is bejön a kutya/gyerek nem halhat meg klisé. És tényleg! Nem is ez a baj önmagában, hanem hogy a film egyszerűen annyira céltalan és üres, hogy tényleg csak a klisék tartják nagyjából életben és Walsh játéka. Úgy képzeljétek el, hogy még azt sem tudjuk meg miért érez a faszi belső kényszert, hogy komplett családokat gyilkoljon le?

Vizsgálatunk legújabb alanya a 2009-es Sorority Row c. slasher mozi, ami a hagyományoktól eltérően egész vállalható darab lett.

Az alapképlet tipikus amerikai középiskola, pontosabban annak ilyen lányegyletes "partibics" tömbösítő közössége, ahol az egyik poénnak szánt akció rosszul sül el és gyilkossággal végződik. A nagybetűs élet előtt álló csajok bepánikolnak, hogy a rács mögül nem fog összejönni nekik a jól házasodás reménye, így gyorsan eltűntetik a hullát. Nyolc hónappal később azonban fenyegető üzenetek érkeznek és a csapat is elkezd fogyni.

A sztoriban kétségtelnül ott tanyázik a Tudom mit tettél tavaly nyáron íz, ám ez ne tántorítsa el a szkeptikusokat, a Sorority Row ugyanis teljesen rendben van. A film közepe táján a borosüveges gyilkosság nagyon beteg, de igazából tényleg az tetszett, hogy hiába ellenszenvesek alapvetően ezek a pénzéhes tyúkok, igazából mindegyikkel lehet szimpatizálni a maga módján. Hatalmas előnye a filmnek, hogy a készítők pontosan tisztában voltak nemcsak a zsáner lehetőségeivel, de korlátaival is, így mindenből kihozták a maximumot, ergo a filmet csak az nem fogja értékelni, aki alapból utálja a zsánert. A lányegylet téma ugye alapból szolgáltatja a kötelező csöcsöket, meg egyébként is eléggé túl van fűtve a film e téren. Vannak ötletes gyilkosságok (amiket pechünkre a Prom Night sikere után a studió visszavágatott P-13 besorolásúra) és történetesen még a sztori is jó. Persze a legtöbb fordulat kiszámítható, de a végén még így is meglepődtem. Azt kell mondjam teljesen jó film volt a Sorority Row.

Kevés ígéretes horror elb@szását szoktan úgy sajnálni, mint a The New Daughter esetében. Ez a film bő másfél óra céltalan paráztatás és higyjétek el, nem a második fele miatt vagyok csalódott.

A sztori annyira profán, hogy már fáj. Elhagyott ház, beköltöző család, rejtélyes események, különös képződmények a ház körül, furcsán viselkedő kislány, bla bla bla.

Ígéretes gárda áll a kamera mindkét oldalán. Oké, lehet Costnert csesztetni, de szerintem akit a Mr. Brooks nem győzött meg arról, hogy (ha nem is több, mint testőr) még van cucc abba a pincében, az úgyis skippeli ezt a posztot. Ráadásul ott áll mellette Ivana Baquero, aki a Faun Labirintusában akkorát alakított Oféliaként, hogy máig földhöz ver, ahányszor megnézem. Mellettük még feltűnik pár epizódszínész különböző sorozatokból, a kamera túloldalán pedig a [REC]-et is jegyző író / rendező Luis Berdejo áll. Mi sülhet el rosszul?

A gond az, hogy a The New Daughter valami elképesztően hosszú(nak tűnik). Nagyon kevés fontosabb pillanat van, amit igyekeznek arányosan elosztani, ám ezzel egy időben folyamatos üresjárat érzetünk van. Szó se róla, a film ettől függetlenül para, félelmetes, csak sajnos öncélúan teszi mindezt és erre is csak a végén derül fény, mert akkor fedik fel, hogy a The New Daughter egyetlen rendeltetése, hogy 108 perccel megrövidítse földi létünket. Egy biztos, egy életre ki kéne venni a repertoárból a "rejtélyes ház" témát, mert a jelek szerint nem tudnak köré épkézláb rejtélyt kigondolni.

A Balang c. film annó nagy hatást gyakorolt rám. A lányok kompániája, akik bent ragadnak egy ismeretlen barlangban, majd megtámadja őket egy horda szörny és a fóbiáik közepette meg kell kűzdeniük a labirintus-szerű járatokkal, a sötéttel és lassan rájuk telepedő őrülettel.

A Barlang 2-nek minden lehetősége adott volt, hogy igazolja az első részben történteket az őrület, vagy a szörnyek javára. Ehelyett fogták magukat a készítők és copy / paste módszerrel lemásolták az első részt (kamerabeállítással, mindennel), ráadásul elég zavarbaejtő befejezést sikerült összeszedni.

A sztori ugye az, hogy Sarah, az egyedüli túlélője az előző résznek gyanusított lesz és a zsaruk visszaviszik az elveszett barlangba. A kiindulópont más, de ugyanúgy beomlik a barlang, ugyanúgy pánik, eltévedés, még a helyszínek is ugyanazok, meg a kijárat is. Őszinténszólva az első rész nem csak eredetiség terén volt jobb, de az ottani véres, nyálkás légkör itt már nem nagyon jön át, sőt kicsit túl világos is a film, emellett a vér színe is olyan kásás, narancsságás furcsaság lett. Talán ezek az apróság teszik hiteltelenné és egy idő után érdektelenné a Barlang 2-t.